Klió 2001/1.
10. évfolyam
Az olvasó fiatal szerző nagyon érdekes könyvecskéjét veheti kézbe. Baker az 1980-as években még Oxfordban tanult, s ott aktívan részt vett az egyetemi diákmozgalomban és a munkásmozgalom baloldalán. Kezdetben a lengyel Solidarnost iránt érdeklődött. Egyetemi tanulmányainak befejezése és a diploma megszerzése után a kéthetente megjelenő baloldali szocialista Socialist Outlooknak lett munkatársa. Érdeklődése ekkor fordult Spanyolország felé. Négy évig élt Spanyolországban. Ekkor ott maga is tevékeny részt vett a Commissiones Obreras szakszervezet munkájában, és közelről figyelte, elemezte a Spanyol Kommunista Párt (PCE) tevékenységét. Mindezt elsősorban Barcelonában tehette meg. Nagy-Britanniába visszatérve, a londoni South Bank Universityn szerezte meg az MA tudományos „rangot” 1997-ben. Ezt követően a PhD diplomamunkáján dolgozott, amelynek témájául a spanyol baloldal helyzetét, 1974 utáni fejlődését választotta. Kutatásai eredményeként született meg ez a kis könyvecske.
A könyvnek van még egy általános jellemzője. Noha időrendben végigfut eseményeken, mégsem a narratív elbeszélés a jellemzője, hanem kérdéseket tesz fel, és elgondolkodtatja olvasóit. Egy másik jellemzője az, hogy a közelmúlt történetét feldolgozva, nagy mértékben az „oral history” módszerével él. A szerző sok beszélgetést folytatott a kortársakkal. Azt pedig már maga Baker is jelzi, hogy „a halott” ebben az esetben is mily nagy mértékben ragadta torkon az élőt. Az ifjabb megkérdezettek szülei 80 százalékban így vagy úgy, de érintettek voltak a polgárháború éveiben.
Baker első számú kérdése, talánya az, hogy milyen volt a PCE politikai felfogása a kései Franco-korszakban, majd hogy az mennyiben módosult, s ha igen, miért? Hangsúlyozza és idézetekkel meggyőzően bizonyítja is, hogy a PCE felfogása az volt, hogy a Franco-rendszert széleskörű tömegmozgósítással s általános sztrájkkal fogják megdönteni. Ám amikor bekövetkezett az agg diktátor hosszú agóniája, végül mégis minden másként történt, s a békés, parlamenti átmenet érvényesült, amibe a PCE is belesimult. S itt veti fel Baker a miérteket, amelyekre válaszokat is ad, miközben érzékelteti, hogy a válaszokat maga sem tekinti teljesen kimerítőnek, teljesen meggyőzőnek.
A válaszok között szerepel, hogy a diktatúra maga is meggyengült, az egyik erős pillér, az egyház jó része elfordult tőle, és a tőkés tulajdonosi osztályban is erős liberális reformtörekvések voltak tapasztalhatók, ami persze érintette az értelmiséget is.
Ám nemcsak ezek a valós tényezők játszottak szerepet, hogy a gátak fellazultak. Ott volt mindenek előtt a polgárháborútól való félelem, mint legfőbb ok, ami mindenkire hatott, még a PCE sok tagjára is. Hatott emellett a szomszédban éppen csak győztes 1974. évi portugáliai „szegfűs” forradalom, amely akkor még nem ért véget, továbbgyűrűzött, s ennyiben ébren tartotta az aggodalmakat is. Továbbá hatottak persze külső tényezők is, hiszen nagyon világos volt, hogy a nyugati hatalmak, mindenekelőtt az USA a békés átmenetet pártolják, és irtóznak mindenféle, alulról kiinduló „népi belenyúlástól”.
Ám Baker megjelöl a fenti, jobban ismert tényezők mellett más ható erőket is. Így azt, hogy még a PCE soraiban is nagyon nagy örömmel fogadták el a PCE nyilvánvaló stratégiai, taktikai váltását, s a PCE-ben akkor szinte mindenható Santiago Carillo, a PCE főtitkára azok közé tartozott, akik régi tapasztalataik alapján féltek a polgárháborútól. Attól, hogy a régi rendszer hívei, mindenek előtt a hadseregben lesznek és lennének olyanok, akik egy ilyen népi tömegsztrájkot a visszavágásra használnák ki. (A későbbiek pedig igazolták, hogy ezek az aggodalmak nem voltak légből kapottak.)
Baker azonban utal arra, hogy a Munkás Bizottságok szakszervezetében, amely a PCE-hez állt közel, sokan hajlottak az aktív tömegmegmozdulásra. Ám a szocialista beállítású, másik nagy szakszervezet, az UGT irányítói óvatosabbak voltak. Vagyis a kép ezen a fronton is cseppfolyós volt. A felső szintű megegyezési, sőt paktumpolitika a PCE-ben, természetesen, kiváltotta nemcsak sokak ellenállását, hanem az ellenkező póluson egyfajta voluntarista törekvést is. Mindehhez hozzájárult, hogy a Franco halálát követő három év alatt, 1974 és 1977 között a PCE tagsága 15 ezerről 240 ezerre ment fel, s hasonló módon megerősödött a kommunista vezetésű szakszervezet, a CCOO taglétszáma is. Így természetesnek tűnhetett, hogy a PCE-ben igen sokan azt hitték és hihették, hogy Franco után a PCE az ország politikai életében igen nagy szerepet játszhat. Amikor azután ez nem így történt, sokan csalódtak, elszivárogtak a PCE-ből és a CCOO-ból, illetve kirobbantak a belső pártválságok.
Mindenesetre a PCE olyan programmal indult a Franco utáni első választáson, hogy „mi vagyunk az ország fő munkáspártja”, nagy választási győzelmet vártak, s egyúttal azt, hogy az országot rávezethetik a békés, demokratikus, de nemcsak demokratikus, hanem kifejezetten szocialista útra is. Mint Baker megállapítja, a PCE ekkor, Carillo vezetésével, olyan perspektivikus képet vetített maga és az ország elé, hogy az 1944/45 utáni olasz típusú fejlődés elé néznek a kommunisták nagy súlyával, koalíciós szerepével.
Ide tartozik az is, hogy az 1970-es években az olasz PCI legnagyobb fellendülését és nemzetközi befolyásának „mézeséveit” élte. Ez az emlékezetes „eurokommunizmus” igézetének korszaka. S az is jellegzetes volt, hogy a PCE mint párt, s annak legtöbb vezetője ekkoriban elszakadt, sőt szembefordult Moszkvával. Carillo maga az egyik legaktívabb, legmeghallgatottabb képviselője lett ennek az „eurokommunista” irányzatnak.
Sok évvel később Francisco Frutos, a PCE főtitkára emlékezett vissza a Carillo-korszakra úgy, hogy az egykori főtitkár túlbecsülte ezeket az új lehetőségeket, egyrészt mert túl hosszú ideig élt száműzetésben, nem ismerte eléggé a hazai viszonyokat, másfelől személyileg is túlságosan nyomasztották a polgárháborús keservek – ezért látott ekkor rózsaszínűen (de ismételten, ez bele is vágott az akkori eurokommunista remények vonulatába).
A PCE azonban néhány más értékelésbeli hibát is elkövetett. Lebecsülte az évtizedek óta meggyökeresedett és meggyökeresített antikommunizmust, amely túlélte a Franco-rendszer összeomlását. A PCE vezetői ugyanakkor úgy vélték, hogy az illegalitásban csak a PCE élt tovább, és a szocialisták, illetve a kereszténydemokraták teljesen felszámolódtak. Ez azonban nem így volt, ezért az első választás kellemetlen csalódást hozott a PCE-nek, amely elsöprő sikert várt. Végül lebecsülték a média szerepét, s túlértékelték a nagygyűléseket, Carillo beszédeinek hatását. Baker az elkövetett hibákhoz még hozzáteszi: a PCE azt is elmulasztotta, hogy világos középtávú programot adjon, ami nagyon hiányzott.
Carillo és a PCE ekkor saját erejének csapdájába esett. A PCE-nek ugyanis az 1974–77-es időszakban sokkal több tagja volt, mint akár a PSOE-nek, akár a kereszténydemokratáknak. Az utóbbiaknak kb. hetvenötezer tagjuk volt, míg a PCE-nek kétszázezer! A választáson 1977-ben a PCE mégis a harmadik helyre szorult.
További ellentmondást jelentett, hogy a PCE-nek volt ekkoriban a legnagyobb befolyása a munkásság körében a legerősebb szakszervezet, a CCOO révén. Csakhogy (mint azt Frutos hangsúlyozta a szerzőnek) a PCE akkori felső szintű, „paktumokat kereső” politikája pontosan ezt a legnagyobb felhajtó erőt bénította meg, zilálta szét. A politikai vezetés hamar átcsúszott a politikai elit és a parlamenti térfélre, ami visszaütött, csökkent a párt és a szakszervezeti tagok lelkesedése és csakhamar megindult a taglétszám csökkenése is.
A nevezetes, 1977-ben megkötött Moncloa-egyezmény után, amely egyfajta munka–tőke egyezmény volt, s szentesítette a kollektív szerződések rendszerét – a PCE egyetlen ütőkártya nélkül maradt, kifogták előle a szelet a munka világában. Ezt a helyzetet a kommunista középkáderek és szakszervezeti vezetők növekvő aggodalommal figyelték. Mindez még fokozódott akkor, amikor Carillo ugyanezt a politikát folytatta az 1992-es parlamenti választás előtt is, s a felső szintű pártközi összefogást szorgalmazta a spanyol parlamentáris demokrácia megszilárdítására.
1982 már a PCE végleges térvesztését hozta, ez a PSOE nagy előretörésének időszaka, az új csillag, Felipe Gonzales felfutása, aki személyében is visszaszorította a kifáradó és már idős Carillot. E folyamatot a szerző sokszínűen és sok látószögből mutatja be, minden fordulatnál elgondolkodtatva az olvasót.
Patrick Baker: The Spanish Transition to Democracy – A Missed Opportunity for the Left (A spanyol átalakulás a demokrácia felé – a baloldal elmulasztott lehetősége). London, The Socialist History Society, Occasional Papers Series. No. 11.. London, 2000. 29 p.
Jemnitz János